A karácsony margójára

2013. december 17. Írta: Rádó Zsófia Nincs hozzászólás
Kategóriák: Egyéb Önismeret Párkapcsolat

Maradtak még bennem kimondatlan karácsonyi témák, és mivel ki sem látok a karácsonyi készülődésből -ami nem meglepő, ha az embernek van két 5 éven aluli gyermeke- ezért arra gondoltam, hogy ha ez szövi át minden napomat, akkor megosztom veletek is a gondolataimat. 

A karácsony miről is szól?

A szeretetről, a szívbeli adásról, a családi összetartozásról. Ez az évnek az egyetlen olyan időszaka, amikor majdnem az összes élő rokonunkkal találkozunk, utazunk, beszélgetünk, jól kipihenjük magunkat a nagyszülők támogatásában fürödve. (Sajnos nálunk mindkét nagyszülő távolabb él, nem a közelünkben.) Ezek miatt úgy gondolok a karácsonyra, hogy ez az alkalom, ami igazán közelebb hoz azokkal, akiket szeretek, és csempész egy kis misztikus varázslatot is az életembe a gyerekeim tekintetében csillogó fényen keresztül.

Nekem ez a karácsony.

nikki-223443_640

Ugyanakkor élénken él az emlékezetemben egy gyermekkori emlék a karácsonyról.

Úgy 4-5 éves lehettem, nem voltam magasabb a körülöttem álló emberek derekánál – onnan szemlélődtem az adventi időszakban is, miközben szüleim ajándékokat kerestek a rokonoknak. Imádtam nézni és hallgatni az embereket, hogy miről beszélnek, mit csinálnak, mi lehet velük. És miközben így szemlélődtem, egyszer csak egy vitára lettem figyelmes. Odanéztem, egy házaspár volt. Azt láttam rajtuk, hogy nagyon belefáradhattak a karácsonyi bevásárlásba… A férfi idegesen mondta, hogy menjünk, mire a felesége lassan, szótagolva a következőt válaszolta: “Nem érted, addig nem me-he-tünk ha-za, míg nem vettünk ne-ki is va-la-mi szart!” … (sóhaj)

Sokszor gondolok erre vissza, ami azért is meglepő, mert tényleg nagyon kicsi voltam akkoriban, de mégis annyira élesen emlékszem erre az egész jelenetre. Már akkor is nagyon megérintett az, hogy nem értem az egész helyzetet: fáradtak, ki vannak melegedve a kabátban, tömeg van, haza akarnak menni, de nem. Miért? Azért, mert a szeretet ilyenkor is erőt ad AJÁNDÉKOT KELL VENNI! Addig nem lehet hazamenni! Mert mit szólnak majd a rokonok, mit szól majd a világ, mit szól az anyám, az apám, az anyósom, a menyem… Őrült egy kötelesség!

Azt tanultam aztán később az erőszakmentes kommunikációtól, hogy csak azt adjam, amit őszinte hozzájárulással tudok adni. Akkor adjak, ha az belülről fakad. Minden más megbosszulja magát. Mert minden mást azért adok, hogy valaki másnak jó legyen, és nem azért, hogy a saját szükségletemet (azt a szükségletemet, hogy szeretném mások életét szebbé tenni) kielégítsem. És ha az adás nem ezért jön létre, akkor kezdődik a kellemetlen folytatás: nem is volt hálás, láttam hogy fintorgott, legalább ennyi időre megjátszhatná magát, ha én is képes vagyok rá, az ő ajándéka kevesebbet/többet ért, kínos volt… és a többiek. A kapcsolatnak hosszútávon biztosan ártok vele.

Az adás öröme az, amikor valamit úgy adok, hogy a végén azt sem tudom ki adott és ki kapott: mert én adtam valamit, de kaptam a hozzájárulás mámorító élményét. Azt kívánom mindannyiunknak az ünnepekre, hogy közösen hozzuk el azt a világot, ahol akkor ajándékozunk, amikor őszintén vágyunk a  mások életének szebbé tételére, és nem azért, mert karácsonykor muszáj. Egy olyan világot, ahol mindenki számára nyilvánvaló az, hogy a kapcsolódásnál nincs jobb ajándék: nem kell még egy sztaniol papírba csomagolt medvecukrot is hoznod egy cserepes virággal, mert elég ha jössz: az az igazi ajándék, ha együtt vagyunk, és megéljük a szeretetet és az összetartozást.

Szeretetben gazdag ünnepi készülődést kívánok nektek!

Hozzászólások

Szólj hozzá!