Empátiával magadért és másokért

2014. január 10. Írta: Rádó Zsófia Nincs hozzászólás
Kategóriák: Egyéb Párkapcsolat
Mit lehet tenni akkor, amikor valakinek szeretnénk elmondani azt, hogy mi van velünk, és megosztani vele azt, hogy mivel tehetné az életünket még csodálatosabbá, és erre azt a választ kapjuk, hogy “hát anyukám, én is nagyon sok mindent szeretnék!”?
Sok mindent lehet tenni, de ezek közül nem biztos, hogy mind a kapcsolat érdekét szolgálja.. én itt most  arról írok, ami viszont biztosan építő tud lenni mindkettőtöknek.

Hálás vagyok nektek azért, mert egyre több kérdést kapok, hogy mit lehetne tenni ebben-abban a helyzetben, ezek közül szeretném most azt a helyzetet megnézni, amikor az történik, hogy én megosztom a sebezhetőségemet, a másik embernek megmutatom a szívemet, és ő nem könnyek közt borul a nyakunkba ezt hallva, hanem beszól valami durvát, amiből úgy hallatszik, hogy őt például pont nem érdekli mindez, mert legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzon.
Egy ilyen helyzetben azonnal persze nehéz levegőhöz jutni. Mikor ilyet hallok úgy érzem magam, mint akit leforráztak, ég az arcom és elkezd elönteni a szégyen… És ekkor kell bekapcsolni a tudatosságot, mielőtt elhatalmasodna a kellemetlenség annyira, hogy nem jön ki más a szánkon mint olyan vaskos ítéletek, hogy aztán a végén már azt sem tudjuk miből indult ki a veszekedés, majd áthatolhatatlan várfalat építünk magunk köré, krokodilos vizes árokkal meg mindennel…
Akkor mit érdemes tenni?
Először mindig nézzük meg, hogy oké, itt vagyok, ezt hallottam, hogy vagyok? Milyen érzés ezt hallani? Mire lenne szükségem? (Ezt nem kell kimondani, csak a tudatosítás miatt kell magunkban helyre tenni a dolgokat. Ha ez sikerül, akkor már képesek leszünk szabadon lélegezni.)
Ha ez megvan, akkor gondoljunk arra, hogy fogalmaztunk-e meg a másiknak azonnal cselekedhető kérést! Mert ha a kérés hiányzik abból, amit elmondunk magunkról, akkor hirtelen az egész átcsap egy nagyon komoly bűntudatkeltésbe. Ha pedig a másik embernek bűntudata lesz, akkor onnan nagyon nehéz visszahozni: általában vagy védekezni (=magyarázkodni) fog, vagy visszatámad, mondjuk azzal, hogy “nehogy azt hidd, hogy te olyan jó vagy”, vagy bármi.
Ha azt látjuk, hogy volt kérésünk, és mégis ilyen a reakció, akkor a következő dolog, amire gondolni érdemes az az, hogy vajon mi lehet a másikkal, amikor ezt mondja? Milyen problémájával van bedugva a füle, ami megakadályozza azt, hogy hallja amit elmondtunk? Ez maga a csodafegyver: forduljunk oda empátiával a másikhoz. Mi lehet vele? Vajon mi él a szívében? Az erőszakmentes (empatikus) kommunikáció azt tanítja, hogy mindig mindent azért csinálunk, hogy valamely szükségletünket kielégítsük. Tehát soha semmit nem teszünk valaki ellen, hanem csak azért, mert ezt a stratégiát választottuk valamely szükséglet kielégítésére. Mi lehet a másik ember szükséglete?
Ha egy ilyen helyzetben képesek vagyunk tudatosak maradni és megőrizni a szívünknek az őszinte, nyitott kíváncsiságát arra, hogy mi van a másik ember szívében, akkor bontakoznak ki azok a beszélgetések, amik a ledöntött várfal tégláiból fel tudják építeni a hidat két ember közé újra.

Hozzászólások

Szólj hozzá!