Dühroham a láthatáron, mit tegyek?

2013. május 1. Írta: Rádó Zsófia Nincs hozzászólás
Kategóriák: Gyereknevelés

Ismerős neked az érzés, amikor egy hosszú és fárasztó nap után másra sem vágysz, csak hogy lepihenhess egy kicsit a kanapéra, amikor is jön a kisebbik gyerek azzal, hogy de most rögtön csináld meg ezt vagy azt? Majd mikor elhárítod a kérést látszik rajta, hogy mennyire megviseli a dolog, és határán van annak, hogy dührohamot kapjon… Azonnal dönteni kell mi legyen, különben nagyon nehéz helyzet következik. De ilyenkor mit lehet tenni? 

 

Egy lehetőség persze az, hogy végiggondolom, hogy végülis én vállaltam gyereket és azzal a döntéssel igent mondtam ezekre a helyzetekre is, a gyerek nem tehet semmiről, felkelek és megteszem amit kér. 

Ugyanakkor ennek minden valószínűség szerint hosszú távú rossz hatásai lesznek a kapcsolatra nézve, mert ezeket nem felejtjük ám el: jórészt az ilyen szülők mondják a felnőtt gyereküknek szemrehányón azt, hogy “pedig én mindig mindent megtettem érted“. 

 

A másik véglet, hogy nem teszek semmit, a “gyerek kicsi, sír egy kicsit és majd elfelejti, nekem sem volt fenékig tejfel a gyermekkorom mégis ember lett belőlem“.. Igen, ez is opció, de gondoljunk csak bele: milyen érzés lehet a gyereknek az, hogy magára hagyjuk a problémájával, és legyintünk: úgysem fog sokáig sírni, azt a kicsit meg ki lehet bírni.. Milyen üzenetet közvetítünk felé, megtanulja ebből azt, hogy kiálljon magáért, mert a világot érdekli, hogy mi van vele? 

 

És mégis akkor mit tehetek?



maternal-love-71278_640 

 

Az erőszakmentes kommunikáció azt javasolja ilyen helyzetekre (is), hogy fordulj oda a gyermekedhez azzal a szándékkal, hogy tényleg ráláss arra, hogy mi van vele ebben a pillanatban. Próbáld meg empátiával megtudni azt, hogy hogy érzi magát. Vajon akkor, amikor azt hallja tőled, hogy nem drágám, ebben most nem tudok neked segíteni, akkor szomorú? Csalódott? Felháborodott? Tehetetlen? 

 

Nem baj, ha nem találod el elsőre, mert a gyerek segíteni fog: egészen addig, amíg el nem hangzik az, ahogy valóban érzi magát, addig nem fog csendben maradni. Ha azt hallja, hogy csalódott, de közben inkább felháborodás van benne, akkor még ha azt is mondja, hogy igen, azzal fogja folytatni, hogy igen, de vagy igen és… Amint megtörténik az, hogy valóban meghallod mi van vele, érezhetően, kézzelfoghatóan csökken benne a feszültség. Ha tudja azt, hogy neked is fontos, mi van vele, akkor máris meg tud nyugodni, máris nyitott tud lenni, mert nem kell arra fecsérelni az energiáját, hogy azt próbálja láttatni mi van vele, hiszen azt már érted és látod, tehát neked is fontos. 

 

Ebben a megnyugvásban pedig meg tudja hallani, hogy mi van veled, már nem lerázásnak hallja azt, hogy most pihennem kell, hanem tényleg meghallja hogy fáradt vagyok és pihenésre van szükségem. Ez annyira csodálatos folyamat, nem is tudom jól átadni a szavakkal, csak bíztatni tudok mindenkit arra, hogy próbálja ki. Annyira egyszerűnek tűnik, de a leghatásosabb amit elő lehet venni ilyen felindult állapotban. És a csoda az egész végén az, hogy tapasztalataim szerint ilyenkor maga a gyerek áll elő valami konstruktív javaslattal, hogy mit lehet tenni, hogy neked is legyen pihenés, és neki is meglegyen amit szeretne. Az én gyerekeim néha olyan megoldást találnak ki, ami nekem eszembe sem jutott volna. És ez a csodálatos benne: ők még annyira veleszületetten tudják, hogy nem a megoldási stratégiához, hanem a szükséglethez kell ragaszkodni. Bízni kell bennük, és nem csak legyinteni, hogy hát csak egy gyerek, és az van amit én mondok. 

 

Van valakinek tapasztalata ezzel kapcsolatban? Nektek mi válik be ilyen helyzetekben?

Hozzászólások

Szólj hozzá!