Postaláda

2014. június 1. Írta: Rádó Zsófia 1 hozzászólás
Kategóriák: Önismeret

Újabban nagyon sok kérdést kapok tőletek. Hálás vagyok ezért, mert érzem benne a bizalmat irányomban, köszönöm nektek. Emiatt van kevesebb poszt az utóbbi időben: mert sokat írok privátban, és már nem marad időm a nyilvános posztokra. Most azonban az egyik kérdést közzé teszem, mert a kérdező azt írta, hogy talán másoknak is hasznos lenne  a válasz – hátha másoknak is ismerős a helyzet. Hajtás után olvashatod a történetet, és a válaszom. Ha pedig neked is van kérdésed, akkor küldd el a zsofi(kukac)emkblog.hu-ra!

A történet a következő:

mailbox-341744_640

“Tegnap jó nagyot balhéztam apámmal, betörtem a konyhafaajtót, de már volt annyi eszem, hogy ezt úgy tettem, hogy ő kint volt a kertben, utána ő is kerülte az én társaságomat és viszont (próbált már korábban megkéselni engem), állandóan beleszólt abba amikor egy frissen érkezett vendéggel diskuráltam volna, nagyon fájt, hogy nem tisztel, hogy sose tisztelte a szavam, hogy nem tart egyenjogú embernek, hogy sz@arik a szavamra és kiskoromban főleg mindig ez volt, mert nagyobb darab volt, nagyobb hangú volt, és a hangerő és a fizikai hatalmasság fölényével mindig visszaélt az érzelmi szinten (meg amikor kétszer késsel és egyszer baltával rontott rám).

Én még rá nem rontottam, de elég húzós öngyilkosságos évtizeden vagyok túl (már jól vagyok, a pránanadi mentett meg, ment meg), nekem a haragom befelé fordult, és néha ilyen epizódokban, mostmár évi 1-2, így tárgyak felé kifelé, meg mostmár én is megtanultam, hogy a hangerő az úr és merni kell érzelmileg agresszívnak lenni. persze ez pont anti-emk  Ő nem fog változni, be van állva, ő nem fejlődőképes, minimálisan az. De ilyen érzelmi, introspekció nála soha szóba nem jön, a hibás az kizárólag mindig kifelé létezhet számára és ő az agresszor-áldozat játszma követője. Ha azt kapja viszont évi 2-3x, amit ő csinált majd minden nap 20 évig, akkor meg jajjaj, baja van a fiunknak, akkor jajjaj, itt valami nagy baj van vele. Ővele persze nem.

És a legrosszabb, hogy soha életemben nem nézett a szemembe. Soha nem ölelt meg. Kivéve az elmúlt éveket, amikor már rengeteget, elképzelhetetlen szenvedéseken átdolgozva magam, én kezdeményeztem jó pillanataiban az ölelést. De én apai szeretet nélkül nőttem fel. Gondoskodás, etetés, az volt. Érzelmi szeretet, az soha. Se elfogadása, elismerése a problémáimnak (volt asztma régen, a depresszió, az öngyilkosság, ezeket mind tagadta, mikor az arcomra volt írva, tudtam meg másoktól), és a szavam mindig csak “a gyerek” (kb. a kutya, a gyufásdoboz) szavacskája volt, teljesen híján az emberi tiszteletnek, elfogadásnak, hogy “ez az én fiam, szeretem”, vagy hogy olyan embert nevelek belőle, akinek van önbecsülése, önszeretete, önbizalma, elfogadja magát… Csak az életem legintimebb kapcsolatában kaptam ezeknek a totális ellentétét. Csak évi 1 ölelés elég lett volna, annyit még a legporoszosabb apuka is be tudhatna osztani. 

És az fáj a tekintet hiánya mellett legjobban hogy soha nem tudtam megbeszélni vele az ebbéli problémáimat, mert vagy felhangosította a tévét, vagy lespriccelt szódavízzel vagy befordult a fal felé aludni és teljes hallgatásba burkolózott, vagy kiment és maga mögött csapta be bika erővel az ajtót mintha én lettem volna a hibás, vagy vágóeszközzel akart nekem véget vetni, ahogy a nagymamámnak is még születésem előtt. Soha nem tudtam vele ezeket egyenjogú emberként, férfi a férfivel, gyermek az apjával, lény a lénnyel, kibeszélni, megbeszélni. Csak felülről lefelé tudott beszélni és a legszörnyűbb, hogy másokkal is felülről lefelé beszél, másokat se tisztel, másoknak is belevág a szavába, kivéve, akitől reméli, hogy kedveskedéssel ki tud csikarni egy kis szeretetet magának. És tudom, hogy valószínű, hogy ezek alapján ő sem kapott semmit, ezért az egész nem is az ő bűne, de az, hogy rám sem néz, az már nem mintahiány problémája, az már az ő döntése.

Mostmár hamarabb lenyugszom, a végén áldásenergiákat is éreztem, hogy nem csináltam hülyeséget, és amint az élet és én lehetővé teszi – megvalósítani tudom, külön költözök. Sajnos eddig a karmám mindig visszahúzott ide, mert mint kiderült, a karma az, hogy életről életre öljük egymást és a karma céja megismételni önmagát. Nem hagyom.” – Dávid

————————————————————-

Kedves Dávid!

Összeszorult a szívem a leveledet olvasva…
Jól hallom, hogy mikor minderre gondolsz, akkor van benned csalódottság, fásultság és tehetetlenség, ugyanakkor feszültség is, és talán reményre vágynál azzal kapcsolatban, hogy  a helyzet változhat? Szeretnél megértést és elfogadást kapni, megélni a valahová tartozást és a szeretetet? 

Rendkívül nehéz helyzet ez – minden szempontból. Azt tudni kell, hogy az EMK egyik elsődleges korlátja az, ha nem lehet semmilyen kapcsolatot létesíteni a másikkal – azaz, ha semmilyen mód nincs arra, hogy szóba álljon velem valaki, akkor nyilván megbeszélni sem tudom vele a dolgot – ekkor arra tudom használni az EMK segítségével elsajátított képességeket, hogy próbáljam megteremteni a kapcsolatot, vagy magamban helyretenni a dolgot. 

Ami eszembe jut ezzel kapcsolatban:

- érdemes magadban utánajárnod, hogy vajon mi a legfontosabb 3-4 szükségleted ebben a helyzetben. Vajon a szeretet megélése-e a legfontosabb, vagy az, hogy megélhesd az elfogadást, vagy az, hogy legyen neked tisztánlátás azzal kapcsolatban, hogy miért alakult ez az egész így, vagy inkább közös értékrendre vágynál? Mert attól függően tudsz kérni, hogy mik a legfontosabb szükségletek. Ha mondjuk a szeretet a legfontosabb szükséglet, akkor kérdezd meg magadtól, hogy miben tudnál megélni ezt? Ölelésben? – mert akkor megkérheted, hogy kérlek apa ölelj most meg (akár minden további komment vagy kritika nélkül). De ha mondjuk “közös pillanatokban”, akkor felidézhetsz magadnak ilyen pillanatokat, vagy te kezdeményezhetsz ilyen alkalmat a jövőre nézve. De ha szeretnéd hallani, hogy ő szeret és elfogad téged, akkor megkérheted, hogy mondjon olyan dolgokat (mondjuk legalább hármat), amiket szeret és elismer benned. (Közben ne felejtsd el, hogy mikor kérek, akkor még nem nézem azt, hogy a másik tudja-e, akarja-e adni nekem azt, amit – mert akkor már el is kezdtem még önmagammal is alkudozni. Ehelyett, ha a másik nemet mond a kérésemre – az egy új helyzet, amire újra rá tudok nézni, hogy most mire vágynék és mit kérhetek ezért.)  

- ha te már látod, hogy mi van veled ezzel az egésszel kapcsolatban, akkor ránézhetsz arra is, hogy vajon ő hogy van? Mi él a szívében? A leveledben olvastam sok ítéletet vele kapcsolatban, de vajon mi él az ő szívében? Talán lehet, hogy bizonytalan és fél, ugyanakkor nyugalomra, egyszerűségre és talán szeretetre is vágyna? Talán annyira bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy ő mennyire szerethető, és vajon elég jó-e, hogy nem képes hallani azt, hogy ellentmondasz neki, mert rendkívüli módon vágyna az elismerésre? 

- sose felejtsd el, hogy üres pohárból nem tudok tölteni. Azaz ha valamit én nem kapok meg, akkor azt nem fogom tudni továbbadni sem… Sokszor az, amit a szüleinktől kapunk egyszerűen azért annyi, amennyi – mert ez a legtöbb, amit adni tudnak. Ezt érdemes szem előtt tartani.

- ha pedig szeretnéd felhozni nála ezt a témát, akkor úgy érdemes, hogy CSAKIS MAGADRÓL BESZÉLSZ. Nem mondod azt, amit leírtál nekem, mert ha ezt hallja, akkor nem fogja tudni hallani a te fájdalmadat, csak a kritikát. Kezd valahogy úgy, hogy “tudod apa, ha arra gondolok, hogy a múltkor összevitatkoztunk, akkor csalódott, szomorú és tehetetlen vagyok, és nagyon szeretném megérteni a helyzetet, szeretném, ha meg tudnánk ezt beszélni – mikor volna kedved leülni velem ezzel kapcsolatban beszélgetni?” Hozzáteheted, hogy neked fontos lenne a családi szeretet, és  kiváncsi vagy arra, hogy hogy van ő mindezzel. Próbálj meg egy félmondatot sem hozzátenni ami kritikának hangozhat. Ha ennek ellenére úgy reagál, hogy abból arra következtetsz, hogy talán kritikát hallott abból, amit mondtál, akkor mondd azt, hogy talán félreérthetően fogalmaztál, és szeretnéd, ha tudná, hogy nem bántani szeretnéd, hanem épp ellenkezőleg, szeretnél közelebb kerülni hozzá, mert ő az apukád, és te szereted őt. 

- ha mindezek ellenére sem sikerül leülni vele, ha nem tudod felhozni a témát, mert nem áll veled szóba, akkor nem marad más, mint hogy összeszeded a szükségleteidet, és megnézed, hogy mit tehetnél azért, hogy mindezek legyenek neked! Ki mással tudnád mindezt megélni? Mit kérhetnél magadtól? Ki mással élheted meg a szeretetet, az elfogadást és valahová tartozást? 

Sok erőt kívánok neked ehhez a folyamathoz, szerintem az első és legfontosabb lépést már azzal megtetted, hogy a végén azt írtad: nem hagyom. Talán ez az egyik legfontosabb dolog: látni, hogy felelős vagyok a magam életéért, felelős vagyok a saját boldogságomért, és mindig van valami, valami legkisebb lépés, amit megtehetek azért, hogy az legyen nekem. Azt hallom, hogy benned ez a hit, ez a szemlélet már megszületett – így már egy hatalmasat léptél előre. Ne add fel, és vigyázz magadra! 

Ölellek: Zsófi

Hozzászólások

  1. Dávid

    ​Szia Zsófi,
    köszönöm a bejegyzést! Olvasgatom, ízlelgetem, szívlelgetem még sokat. Köszönöm, hogy írtál direkt mondatokat, amiket mondhatok. Nekem ez a bennem levős munka lesz, vele rettenet nehéz lenne megnyílást elérni, mindenki felé életében csak szerepet játszik.
    Nagy vágyam, hogy ezt az EMK-t a szívembe sajátítsam, én más apa szeretnék lenni. és tudom, hogy az elmém copy-paste ugyanezt fogja akarni csinálni, mint ő velem, a fájdalomtestem szépen aktiválja majd magát, és a gyerekem hajszálpontosan VÉLETLENÜL azokat a dolgokat fogja csinálni, mint én korábban apámmal, legfeljebb pepitában, hogy teszteljen az élet, na, bölcsebb vagyok-e már, beértem-e már? Apám az anyag volt, én a szellem/lélek vagyok, az én fiammal valószínű, hogy a fordítottja lesz. Murphy szerint is, meg a karma törvénye szerint is valószínű.
    És szeretném már leállítani az életek óta tartó szenvedést, mert így, hogy már vannak rá technikáim, hogy ezekbe betekintést nyerjek, eszméletlen, hogy egy az egyben visszük tovább következő életünkre, amit itt nem oldottunk meg, szinte minden-mindent. Nem akarom. Megyek, dolgozok magamon.

    nagyon-nagyon köszönöm még egyszer, szeretettel ölellek, sokszor át fogom még olvasni, elteszem a linket a távoli jövőre is. Jól esett a kommentelő hölgy három sora is, hogy valaki elismerte a fájdalmamat. Ő nem. Elgyászolom.
    És megtanulok érzelmeket kifejezni, nemcsak megélni. Ha mást nem, a következő életemért, de jó lenne, ha az én családom már olyan lenne, hogy a család szóról a múltammal ellentétben nem az élet legkevésbé kívánatosabb dolga jut majd eszembe. Talán sokan vagyunk így.

    Láttam-éreztem többször, tisztán, már előre, hogy lesz egy meghaló gyermekem, így majd akkor is hasznát fogom tudni venni, meg hogy majd segítsek a páromnak ezügyben és a másik gyerkőcnek, aki életben marad. Még alakítható a jövő, de volt már ilyen a történelemben. A meghaló gyerekek mindig tanítási céllal születnek le eleve (Hellinger-féle családállítás).

Szólj hozzá!