10 tévhit a boldog kapcsolat útjában

2013. augusztus 14. Írta: Rádó Zsófia Nincs hozzászólás
Kategóriák: Kiemelt Önismeret Párkapcsolat

Neked vannak tévhiteid, amik beárnyékolják a kapcsolataidat? Akkor itt az ideje szembenézni, és leszámolni velük!

Tévhitek, amik az utadban állhatnak:

1. Nekem volt/van igazam.

A legáltalánosabb tévhit az, hogy valakinek igaza van. Vagy igaza volt. Az erőszakmentes kommunikációtól megtanultam, hogy a maga szemszögéből mindenkinek igaza van. Onnan, ahonnan én néztem, nekem volt igazam, onnan, ahonnan ő nézte neki volt igaza. Megyünk valamire azzal, ha duzzogunk emiatt? Nem. Fogadjuk el, hogy lehet olyan, hogy mindenkinek igaza van. Ne ragaszkodjunk körömszakadtáig az igazunkhoz, mert ez az egyik legfontosabb konfliktusforrás!

2. Az én megoldásom a jó.

Mikor felmerül egy probléma, a fejünkben már általában hirtelen a megoldás is megszületik. El kellene mosogatni. Nekem nincs kedvem. Megoldás: mosogass te!

Ha el tudjuk engedni a megoldást, és csak arra koncentrálni, hogy mik a szükségleteink az adott pillanatban, akkor máris könnyebb olyan megoldást találni, ami mindenkinek jó. Ha a másik fél érzi azt, hogy számít az is, hogy mi van vele és ő mit szeretne, máris sokat tettünk a kapcsolatért.

hippo-89223_640

3. Á, ilyet nem kérhetek!

Sokszor nem is merjük kérni azt, amire szükségünk lenne, mert tele van a fejünk azzal, hogy mit szabad és mit nem, mi jogos és mi nem az, mit érdemlünk meg és mit nem.

Ne próbáljunk gátat szabni saját magunknak. Kérjünk! Az, hogy azt tudjuk-e kapni, majd kiderül. De ha nem is kérjük, akkor esetleg olyanhoz sem jutunk hozzá, ami könnyedén lehetséges lett volna.

4. Á, ő ezt nem fogja megtenni, nem olyan típus.

Az előzőhöz szorosan kapcsolódó tévhit. Annyi a kritikus gondolat a fejünkben, hogy már nem is úgy indulunk neki a beszélgetésnek, hogy esélyt adnánk a másiknak arra, hogy hozzájáruljon az életünk szebbé tételéhez. Kialakul a fejünkben egy kép, egy ellenség kép, ami megakadályoz bennünket abban, hogy a másikban az embert meg tudjuk látni. Ne hagyjuk, hogy a kritikus gondolatok átvegyék az uralmat!

5. Minek mondjam, ezt magától is tudnia kellene!

Hány olyan dolog marad vajon kimondatlan, amiről azt hisszük, hogy a másiknak tudnia kell(ene)? Azt hiszem jóval több, mint sok. Sajnos gyakran esünk abba a csapdába, hogy elhisszük, hogy a másik ember számára is az a valóság él, amit mi látunk, és abból ő szükségszerűen azokat a következtetéseket vonja le, amiket mi, és ezért tudnia kell, hogy mi mit érzünk/gondolunk. Csakhogy ez nincs így! Könnyítsük meg egymás életét, és beszéljünk magunkról! Mondjuk el, hogy mi van velünk, hogy vagyunk, mire vágynánk, mit tehet a másik azért, hogy a mi életünk még nagyszerűbb legyen!

6. Pontosan tudom, hogy mi van vele.

Ahogy a másik ember sem tudja pontosan, hogy mi van velünk/bennünk, úgy mi sem tudjuk, hogy mi van vele. Minél biztosabb vagy benne, hogy mi zajlik a másik emberben, annál mélyebben vagy a zsákutcában. Kérdezz inkább! Feltevéseid és kérdéseid lehetnek, tippelhetsz, de soha ne legyél biztos abban, hogy mi zajlik a másik ember lelkében!

7. Ezt az apróságot kár lenne szóvá tenni.

Nagyon fontos tanulsága az erőszakmentes kommunikációnak, hogy mindenért szóljak, ami nem tetszik. Ha nem szólok egyszer, akkor másodszorra már két dolgot kellene elmondanom, majd hármat és így tovább. Addig tartogatjuk magunkban az apróságokat, míg a végén képtelenek vagyunk úgy tenni szóvá a problémáinkat, hogy az a kapcsolatot szolgálja. A másik fél pedig nem érti a hangnemet, mert ő nem látja/hallja szavainkban a 250 apróság miatti fájdalmat és keserűséget.

Ha valami nem tetszik szólj rögtön!

8. Kritikával tudom legjobban inspirálni.

Mikor valakit kritizálunk, az elsősorban fájdalmat okoz, és a fájdalomtól való megszabadulás szándéka az, ami inspirál. Őszintén: tényleg szeretnéd, hogy rosszul érezze magát?

Mindenki vágyik az őszinte elismerésre, ezt igazán akkor lehet észrevenni, ha rendszeresen élünk az elismerés adásával. Sokkal jobb a körülöttünk élőket elismeréssel inspirálni, mint kritikával.

9. Nem kell mindent megköszönni, csak elbízza magát.

A köszönet kimondása ünnep: annak az ünnepe, hogy épp valamely szükségletünk kielégülhetett, a másik ember hozzájárulhatott ahhoz, hogy az életünk szebb legyen. Miért ne lehetne ezt megköszönni? Kimondani, hogy most épp mi él bennem? Az örömöm megosztása ünnepivé tudja tenni a leghétköznapibb eseményeket is. Ne félj köszönetet mondani!

10. Tudom mit kellene csinálnod!

Tanácsadás… Ezt a végére hagytam, de nagyon fontosnak tartom. Manapság sokkal hamarabb kezdünk tanácsokat osztogatni, mint kellene. Először próbáljuk meghallani tényleg, hogy mi van a másikkal, próbáljunk mellette lenni valódi empátiával, teljes figyelemmel. Az én tapasztalatom az, hogy ez nagyon fontos segítség, amire mindenkinek szüksége van: egy értő fül, ami nyitott arra, hogy meghallja az én problémámat – csodákra képes.

A tanácsok később is ráérnek.

Hozzászólások

Szólj hozzá!