Tanácsok

2013. április 8. Írta: Rádó Zsófia Nincs hozzászólás
Kategóriák: Önismeret Párkapcsolat
Végre újra itt vagyok, a múlt hét elég sok programmal telt nekem: hétköznapokon egész nap mediátor képzésen voltam, majd hétvégén mindkét nap EMK tréningen, ezért nem írtam ide mostanában. Viszont kárpótlásul tanultam sok mindent, amit meg tudok veletek osztani! :)

Most például egy olyan gondolatot hoztam, ami közös a mediációban és az erőszakmentes kommunikációban is.

 
Valaki kérdezte is tőlem nemrégiben -persze a kérdés költői volt- hogy miért van az, hogy az emberek másoknak olyan könnyen adnak tanácsot, a saját dolgukkal pedig nehezen birkóznak meg? Tényleg, szerintetek miért van? 

 

 fog-79456_640
 
 
Szerintem a kérdésnek két oldala is van.

Egyrészt könnyebb tanácsot adni, mert a másik problémájából csak annyit tudok, amennyit hajlandó vagyok meghallgatni tőle anélkül, hogy közbevágnék a jótanácsaimmal. Ez pedig a legtöbbször nem túl sok, de semmi esetre sem a teljes probléma. Minél inkább nehezebb nekem látnom a másik ember szenvedését és fájdalmát, annál hamarabb fogok elkezdeni tanácsot adni. Akár a szavába vágva, egy efféle fordulattal: “á, tudom mire gondolsz, miért nem csinálod azt hogy…” 

Azzal az emberrel, akinek felelősséget vállalok a boldogságáért, nem tudok empatikus lenni. Nem tudok csak vele lenni, csak meghallgatni, mert erős lesz bennem a késztetés, hogy valamit tegyek, hogy “segítsek” rajta. 

Ebben nagyon sokat segít az erőszakmentes kommunikáció. Marshall Rosenberg provokatív mondata a témával kapcsolatban az, hogy tanulj meg gyönyörködni a másik fájdalmában. Ami persze nem egy “kárörvendős-kiröhögős” gyönyörködést jelent, hanem azt, hogy tanulj meg csak egyszerűen mellette lenni. Ha valaki egy igazán mély fájdalmát osztja meg veled, akkor azzal, hogy tanácsolgatni kezdesz biztosan csak annyit érsz el, hogy bezáródik, és legközelebb már bele sem fog kezdeni a problémáiba. 
 
A helyzet másik oldala pedig az, hogy a saját problémámat kevésbé tudom kívülről látni. Nem könnyű a saját, érzelmileg terhelt kapcsolataimban megtalálni a megfelelő megoldást. Ha eszembe jut valami, amit esetleg tehetnék, akkor a fénysebességnél is gyorsabban átfut az agyamon az is, hogy ez miért nem tudna működni. Ahhoz, hogy rá tudjak nézni a problémáimra ismerni kell magam, fel kell ismernem az érzéseimet és szükségleteimet, és komolyan dolgozni kell: egyik probléma sem fog munka nélkül megoldódni.
És mit érzek ilyenkor, ha a másik félinformáltan tanácsolgatni kezd? Szomorúságot és bezáródást, mert azt hallom tőle, hogy mennyire nem tud ahhoz kapcsolódni, amit mondtam, mennyire nem érti valójában a helyzetet, és fogalma sincs róla, hogy nem segítenie kell, csak meghallgatni.. Szomorúan megállapítom, hogy egy újabb szerelésmániás sakállal van dolgom, és hagyom az egész dolgot, beszéljünk másról, majd még gondolkodom rajta…
 
A mediátor és az erőszakmentes kommunikációt használó ember nem ad tanácsot. Mindkettő tudja, hogy minden emberben megvannak az erőforrások ahhoz, hogy a saját problémáját önmaga megoldja. Abban nyújt segítséget, hogy miként tudja megtalálni ezeket az erőforrásokat, és miként tudja azokat mozgósítani. És ezt -bármennyire is hihetetlennek tűhet – azzal tudja legjobban elősegíteni, ha meghallgat. Ha meghallgat, és olyan nyitott szívvel hallgat, melynek egyetlen célja van: meglátni a másik sebzett, vérző szívét. Mert ha gondolatban már a kötszerért rohangál, akkor az a szív biztosan elvérzik.

Hozzászólások

Szólj hozzá!